A' való, nehéz Pestbuda nélkül ellenni. De ma templomokot látogattam, s hála légyen a Nagy Égi Fejedelmünknek, elmúlott mélabúm s honra való vágyam. Helsinkiben vala egy Sziklatemplomnak titulált építmény. Külsőre mint egy földönkívüli ottfelejtett járgánya, s való igaz, földönkívüli lelke lakik benne a kicsi fiával egyetemben. A fiúcska ott vagyon a főhelyen, de nem metallumban és bíborban, hanem vadzabbal bélelt fabőcsőben. Oldalvást páfrányok erdeje, mintha az ősi eredők buja gizgaza nyílogatna itt a nagy fehér északon. Nincsen ám itten elzárva a kis Krisztus, oda lehet menni hozzá, és a tekintettel megcirokálni édes kis pofalemezkéit.

A templom olyan csodálatos volt, hogy vettem a pennámat, és legott particularis jegyzetelgetésbe kezdettem. Ha leírom mind, amit láttam és érzettem, azt mondhatja édes öcsém, mért terhelem annyi írással, ha le nem írom, azt mondja, rest vagyok. Elég a' hozzá, hogy mintha a föld gyomrában lettem volna mélyen, nagyon mélyen. Orjás kőtömbök alul, fennebb morzsolódottak szép, szabályos, törvényes rendben, ahogy a Nagy Égi Fejedelmünk szereti. Még fennebb ablakok, mint gyeométrikus okulárék néznek a kék égre, de most nincs azúr ég. Hó fed mindent, meg-megcsuszamlik egy-egy hónyaláb, a benti meleg teszi? Nem, dehogy, édes öcsém, a kupolába van beépítve a fűtőhóbelevanc, mely egyben melegíti az áert, s ugyanakkor leolvasztja a havat. A fejem felett szép sárga metallumból fonott kupola, én elébb fának hittem. Remélem, nem nevet ki ezért, édes öcsém, és nem húzza el gunyorosan a szája szélit, ahogy szokta, amikor tévedésbe esem. Ezen a gigantikus rézkosáron minden milliméteren érződik az emberi kézimunka, mely miráculumot képes tenni a matériával. Mint aki hazaérkezett, oly nyugodalomban töltém ott időmet, szüvemnek minden zsebje, ránca, fiókja tele volt a Nagy Égi Fejedelmünkhöz való szeretetemmel, de egyszerre csak azt érzém, hogy olyan vagyok, mint egy darab jég. Vettem a bundámot, menni készültem, s ekkor felhangzott egy ismerős református dallam. Eleinte Tamás voltam, de aztán elhittem. Képzelje, édes öcsém, kedvenc énekünk volt, a Hadd menjek, Istenem, mindig feléd című. Igen jólestenek nekem e dallamok, s dúdolászva andalogtam cseppet sem supánkodva a hideg idő miatt.

 

Ó, édes öcsém, ha látná, milyen szépen világolnak az Uszpenszkij-katedrális aranyhagyma kupolái! Beléptem az ajtón, s legott történt valami. No nem a szentekkel esém kommunikációba. Talám majd egyszer részletesen is leírom, de most engedtessék, hogy csak diáriumszerűen szóljak: Én beléptem, ő rámnézett, hát igen, édes öcsém, megigéződtem. A külsőre semmi specifikus férfiemberrel váltottunk egy-két pillantást incognitoban. Ó, emberi faj! Hát te még a templomban sem bírod elcsendesíteni percepcióidat. Na, elég a' hozzá, hogy együtt szemléltük a Vigasztaljatok meg engem nagy bánatomban című ikont, aztán elméláztunk azon, hogy a templom faszerkezetét 1868-tól 1960-ig kokány egyepegyével rágta a szú. Fel kellett hát újítani.

 

Reménylem, kedves öcsém megérti, hogy poémát írni szottyant kedvem, mivel eljött a búcsúzás pillanata, és én azokot a szemeköt nehezen felejtém. Íme a versike:

 

A tégla feljárót belepte a hó,

Szüvem hánkódása csuda bódító,

Nem supánkodom szép szemednek miá,